Egy levélre válaszolva („én már mindent megpróbáltam…”)

Amit leírtál, az nem más, mint a klasszikus Erik Berne-i Emberi játszmák dráma háromszöge. Ebben szokás szerint három szereplő van (lehet több, lehet kevesebb – egy kellően schizofrén ember önjáróan is elő tudja adni a történetet, nem kér hozzá segítséget). Van benne áldozat. Ezt jelen esetben épp Te alakítod nagy átéléssel és meglehetős élethűen. Van benne üldöző. Aki a képzelt és/vagy valós hibáiért, bűneiért vegzálja az áldozatot. Ez az ex. És van benne megmentő, aki mindig életben tartja az áldozatot, hogy az üldöző tovább vegzálhassa. (Ez picit cinikus, de az eredmény ismeretében reális értelmezés) Ők a barátaid.

A baj az, hogy rövidtávon a 3szög minden tagja megtalálja a maga lélektani nyereségét a dologban – még akkor is, ha nyíltan, akár még deklaráltan is nem pont ilyen nyereségre ácsingóztak.

Amit most írok, legfeljebb gondolatébresztő. Majd, ha egyszer lesz kedved, érkezésed, …
Az áldozat érdekes módon a legösszetettebb, legnagyobb lélektani nyereséggel bír ebben a dologba. Épp ezért szinte soha nem hagyja abba. Inkább beledöglik. (lásd pár bekezdéssel korábban). Olya annyira ragaszkodik a mintához, hogy akár képes többször is lecserélni a szereplőket a 3szögben, de a 3szöget egyszer se hagyja el. Új kapcsolat, új barátok, régi játszma. És a profit jön.

Elsődleges nyeresége, hogy foglalkoznak vele. Megkapja azt a simogatást (Berne szerint stroke-t) amire szüksége van az agyának (endorfin termelés okán). Igaz néha korbáccsal, de megkapja. A másodlagos nyereségek száma nagyon változatos lehet. Sok esetben még egymásnak is ellentmondóak. Nem kell a saját életét élnie, hisz nincs rá ideje, folyamatosan menekül. Nem kell felelősséget vállalnia önmagáért, hisz döntően kényszerből, nem a saját akaratából cselekszik. Nem kell erős én-képet felépítenie magának, hisz ki más bírná ki ezt épp ésszel. Nem kell új kapcsolatokat kialakítania, embereket megismernie, hisz minden pasi, minden nő egyforma, mindegyik csak azt akarja … vagy ha nem, majd valahogy mégis úgy alakul. És még számos dolog lehet.

Az üldöző élete is fenékig tejfel. Először is, jó adag simogatást kap az ő egója, hisz egy bűnössel, egy „olyannal” szemben lép fel a (saját) jog és (saját) erkölcs nevében, aki meg se érdemli, hogy létezzen. Lehet, hogy valamikor „szerette”, de aztán jól „megismerte” és most bosszút áll. A magasabbrendűség élménye mellett még ott van az is, hogy mi helyett van ebben a játszmában. Az is egy nyereség, hogy míg az áldozatot zaklatja, nem kell saját életével foglalkoznia, nem kell szembenézni a múltjával, jövőjével – hiszen minden, de minden az áldozat miatt van.

S végül a megmentő is jól jár, hisz kétségbe vonhatatlanul nemes cselekedet hajt végre, mikor pofán csapja az üldözőt, felsegíti az áldozatot. S jó dolog ilyet tenni. Sokszor az élet minden egyéb kudarcáért kárpótolhatja egy jól sikerült mentő akció. Mondjuk, ahelyett, hogy normális partnerkapcsolatot alakítana ki az áldozattal, elég időnként jól megmentenie.

Szóval ez a kis hármas úgy működik, mint egy reaktor. Külön-külön még akár normálisnak is tűnhetnek, de ha egybe rakjuk … jobb futni. És ezt az láncreakciót csak az áldozat tudja megszakítani.

A szokásos kísérletek ilyenkor valahogy úgy zajlanak, hogy az áldozat egyre keményebben ellenáll az üldözőnek, és egyre hangosabban kiabál segítségért. Tehát lényegében ugyanazt csinálja egyre erősebben. Az eredmény is ugyan az lesz, csak egyre látványosabban, mindenki profitja nő, míg biztosíték valahol ki nem csattan. Az áldozat egy utolsó drámai gesztussal fűbe harap (ez hatalmas, igaz egyszeri nyereség a másik két szereplőnek). Az üldöző meghasonlik önmagával és arrább tébolyog. A megmentő élete végre sikeres lesz, és gyorsan kideríti, hogy nincs már ideje fűt-fát megmenteni. Ez utóbbi két esetben az áldozat viharzást új szereplők után szokott nézni.

A másik lehetséges mód, hogy az áldozat egy pillanatra megáll a nagy rohanásban, s kicsit kívülről, kicsit felülről megvizsgálja az életét. Sajna ez nem feltétlenül kivitelezhető megoldást, mert szinte mindenki előbb az önminősítgetés – úr isten, milyen hülye voltam eddig – majd a bűnbak keresés hibájába esik. Szóval elkél a józanság, meg némi külső, tárgyilagos segítség.

Érdekes módon az okok tisztázásával rendszerint nem kell foglalkozni. Olyan beszélgetések, amelyek arra vezetnek, hogy valami igen kisgyermekkori trauma, egy félre siklott kommunikációs aktus, egy elfuserált kapcsolat vezetett jelen helyzet kialakulásához, biztos lenyűgözőek, de a helyzet megoldása szempontjából gyakorlatilag érdektelenek. Mert az akkor volt, a probléma meg most van. Nem valószínű, hogy ma különösebb hatással lenne Rád, ha mondjuk, nem kapnád meg a cumidat időben, vagy mamád spenótot főzne.

Fontosabb azt tudni, körbe járni, hogy jelen helyzet milyen előnyöket, profitot jelent, jelentett számodra. Mitől mentett meg, mi helyett állt fenn. És ezt kideríteni elég macerás feladat – hisz hajlamosak vagyunk egyből rámondani, az egész úgy rossz, ahogy van. De akkor miért maradtál benne oly sokáig, hisz az ember – mint minden más érző lény – alapvetően hedonista. Hol itt a hedon?

A másik nagy kérdéscsoport, amit érdemes körbejárni, hogy hogy alakul az életed, amikor ez a 3szög megszűnik. Mi változik, mihez jutsz közelebb. Hogyan tudod ezt vonzóbbá alakítanod … Milyen lesz így az élet, ha majd 120 évesen visszanézel rá. Látszólag könnyű kérdések. De megfelelő, s megnyugtató válaszok sok esetben csak hosszú-hosszú és kemény munka eredményeként jelennek meg.

Végül érdemes azt is számba venni, hogy mi mindent kell megtenni az új és lehetséges élet felé, s milyen erőforrások, segítségek állnak rendelkezésre, miket kell megszerezni, és hogyan.

A három nagy téma sorrendje nem véletlen. Viszonylag könnyem belátható, hogy ha felcseréled, vagy összekevered őket, akkor jó esetben csak nem jutsz sehová, rosszabb esetben az eredmény katasztrófára vezet.

No, ezt a módszert nevezhetjük „ugyanazt másképp” technikának. Hisz ekkor hozzájutsz mindazon előnyökhöz, amit a 3szög jelentett, csak élhetőbb formában.

Az utolsó nagy lehetőség a „mást másképpen”. Amikor az egész helyzetből kilépsz, s újradefiniálod saját pozíciódat, élethelyzetedet, szükségleteidet, vágyidat. Itt nem egy újabb protézisről, vagy egy szikla ormán ücsörögve elkövetett elmélkedésről van szó, hanem a sakktábla felborításáról. Mi több, az egész hóbelevanc kihajingálásáról. Gyökeres váltásról. Ehhez viszont csak egyetlen egy dologra van szükséged. Önmagadra. Ezért is kérdeztem, milyennek tartod magad?

Az ember alapvetően reflexív lény. Mindenben és mindenhol önmaga visszatükröződését keresi, teremti meg. Nem csupán Narcisus szemlélte önmaga tükörképét – talán az istenek pont ezt az igazságot akarták elrejteni előle. Hanem mindannyian. Hol a másik ember szemében, hol a lelkében, hol egy tárgyban, alkotásban, egy kisdiák válaszában, egy jól sikerült ebédben, egy szeretkezésben – mindenhol. És akkor vagyunk boldogak, ha boldogság tükröződik bennünk.

Nagardjuna – egy meglehetősen szigorú buddhista matematikus, filozófus – ezt kissé szőrösszívűbben fogalmazta meg: „Senkit sem szerethetsz jobban, mint önmagadat, s senki sem szerethet jobban, mint Te önmagadat”.

Szereted magadat? Elfogadod magadat? Felelősséget vállalsz magadért? Úgy igazán, korlátok és megfontolások nélkül?